Sziasztok, imádni való, legfantasztikusabb Olvasóim!
Szeretném először leszögezni mennyit jelent, hogy az előző részhez 72 kommentet kaptam, ami eddig a legtöbb, amit egy részhez is írtatok! Köszönöm szépen, rettenetesen aranyosak vagyok! Másodszor tudom, hogy most kéne elmondanom milyen varázslatosak, kitartóak és hűségesek vagytok, de képtelenség bármit is összeszedni ilyen helyzetben, meg egyébként szerintem itt úgyse olvasná el senki a hosszú rizsámat. Ezért inkább külön bejegyzésbe írnám, ha nem baj. Tehát
egy hét múlva érkezik az írói utószó, amiben meghálálok mindent Nektek, és összegszem a blog statisztikáját is. :)
Millió és még annál is több puszi, ölelés, Azy
UI: Tisztában vagyok vele, mekkora illetlenség, de megtennétek nekem valamit? Kérek szépen
mindenkit, aki eljutott velem ide, hogy
írjon nekem párt sort, ha nem nagy kérés. Szeretném elolvasni a véleményeteket, rengeteget jelenete!
Bár már hosszú idő telt el, még mindig élénken él az emlékezetemben, miképpen is zajlott az az este...
Végig simítok fekete hajamon, farkasszemet nézek tükörképemmel. Legutóbb mikor is csináltam ezt? Mikor rájöttem a hazudozásokra, amik a hátam mögött zajlottak. Sírva rohantam haza, vérvörösek voltak az íriszeim, nem ismertem magamra. Azt gondoltam, kiveszett belőlem az élet, nem ugyanaz a lány vagyok, mint régen. És most mit látok? Egy határozott személyiséget, aki tudja mit akar, és még több célja lett. Főiskolára járok, tökéletesen látom magam előtt a jövőm. Igen, előfordulhat, hogy a tervezett galériám megnyitásával nem megyek semmire, de akkor találok mást. Mindig lesz valami, amit szívesen fogok csinálni. Bármennyire is fura, megerősödtem a két év alatt, hiszen a szerelem minden megpróbáltatását kiálltam. Volt értelme? Szerencsére ez már nem is kérdés.
- Nyomás - fordítom el a fejemet, az asztalról felveszem a motorom kulcsát, magamra kapom a bőrkabátot, és szép lassan kisétálok a szobámból. Ahogyan nyugodtan lépkedek, minden emlék előjön, túlságosan élénken. Zayn meglát egyszál semmiben, a közös tetőre mászás, az, hogy kiveri a kezemből a bögrét, majd nyakon önt hideg vízzel, pofátlanul bemászik mellém mesét nézni, utána a szilveszteri éjszaka, az egymáshoz vágott durva sértések, a Zero Pub, fél év hiány, a sátorozás, a hatalmas eső, az aggodalma, az első igazi csók, az ígéret, hogy hívni fog, a tengerparti este, a rajzolós randi... aztán szakítottunk.
Hatalmasat sóhajtva sétálok be anyához a konyhába, ahol puszit nyomva az arcára közlöm vele:
- Elmegyek, telefon van nálam, de ne hívj - vigyorgok rá.
- Vigyázz magadra! - simítja végig a karomat.
Bólintok, halványan rámosolyogok. Kiérve az ég még mindig borús, szürkés és bánatos. A bukósisakot a fejemre húzom, beindítom a motort, és az Eric háza felé tartó útra térek rá. Óvatosan vezetek, nem szeretnék balesetet szenvedni, pont most. Az idő mégis lassan telik, szinte beleőrülök a csomó piros lámpába. Csak akkor vagyok képes megnyugodni, mikor leparkolok a lakóház előtt.
Mielőtt bemennék, az ajkamat harapdálva bámulom az épületet, onnan is az Eric albérletéhez tartozó harmadik emeleti ablakot. A sisakomat a hónom alá csapva indulok meg előre. Lift helyett a lépcsőt választom, és a kimerülés legkisebb jelét is elkerülve cövekelek le az ajtó előtt. Eric Cheston. Az ajtó büszkén mutatja a tulajdonosát.
Kopogok kettőt, türelmetlenül várom, hogy kinyissák a bejáratot. Nem kell rá sokat várni, Eric hamarosan megjelenik.
- Szia - köszön halkan, arrébb áll, és beenged.
- Helló - mosolygok rá bizonytalanul, a cipőmet leveszem, habozva lépek be az ismerős helyiségbe.
Szótlanul követ, megáll a nappali közepén. Idegesen toporgok, végül könnyítve magamon leteszem a bukósisakot a kis asztalra. - Beszélni jöttem - közlöm vele a nyilvánvaló tényt.
- Na ne - csodálkozik el tettetett meglepődéssel. Azonban szomorú, látom rajta.
Nem reagálom le, a kettőnk közös képe felé fordulok, illetlenül veszem el az asztalról. Közelebbről is megnézem, de ugyanazt veszem észre, mint legutóbb.
- Megvizsgáltad ezt jól? - kérdem tőle nyugodtan, felé nyújtom a keretes fotót.
- Minek? - ráncolja a homlokát, de azért elfogadja. Tüzetesen elemzi. - Nem vágom mit kell figyelnem - rántja meg a vállát.
- Az arcunkat.
Kis idő telik el, de Eric még mindig nem érti, ezért újra felemeli a fejét.
- Mi van vele?
- Először csak enyémet néztem - kezdek bele. - Igyekeztem őszintén bevallani magamnak, hogy nem voltam rajta valami életvidám...
- Ugye most nem akarod újra lemondani miért nem szeretsz? - horkan fel, idegesen vágja a képet vissza az asztalra. Fekete tincsei az arcába hullanak, így egyszerű mozdulattal söpri ki onnan. Kék színű szemeivel már dühösen méreget. - Ezért kár volt idejönnöd.
- Nem ezért jöttem, hallgass meg! - rázom a fejemet. - Aztán a tiedet is szemügyre vettem.
- És? - szakít félbe türelmetlenül.
- Te se voltál boldog - csattanok fel hirtelen, de gyorsan újra nyugalmat erőltetek magamra. Megdörzsölöm a halántékomat, majd az értetlen Eric felé fordulok. - Azt mondtad szeretsz, de tévedsz. Már nem belém vagy szerelmes, csupán abba a gondolatba, hogy viszonozom az érzéseidet - fürkészem, arra vagyok kíváncsi, miképpen fogadja az igazságot. Mert ez az.
- Én... - nyitja szólásra a száját, aztán becsukja, elkeseredetten néz rám. - Fogalmam sincs, nem tudom mi van most már - sóhajt feszülten, zavartan igazítja meg sötétzöld felsőjét.
- De csak te tudhatod, nekem pedig szükségem van a válaszodra! - kérlelem kétségbeesetten. - Azért is jöttem ide, annak ellenére, hogy nem akarsz látni...
- Feloldozást vársz? - pillant rám.
Nagyot nyelve bólintok.
- Szörnyű embernek érzem magamat - vallom be halkan. - Sokkal jobbat érdemeltél volna.
- Ha azt mondom, talán igazad van, nem lesz lelkiismeret furdalásod? - mustrál érdeklődő tekintettel.
- Lesz, de el fog múlni - eresztek meg egy halvány mosolyt. Lehajtja a fejét, a parkettát kezdi piszkálni a lábával, elmélyülten gondolkozik.
- Azt mondogattam, hogy te nem szeretsz, ezért nem érzem jól magamat - ismeri be. - Fogalmam sincs... - túr bele a hajába. - Lehet, hogy tévedtem - fújja ki a levegőt, feláll, kezeit a zsebébe dugja.
Csüggedten térképezem fel arcának ismerős vonásait. Mikor találkozik a tekintetünk, már csak azt látom rajta, hogy tovább akar lépni, maga mögött hagyni mindent, ami velem kapcsolatos.
- Csináljunk úgy, mintha nem lenne szar ez a helyzet, oké? Sokkal könnyebb - ajánlja, mire csak bólintok.
- Fogunk még beszélni? - pislogok rá.
- Nem valószínű- csóválja a fejét. Bármennyire is tudom, hogy ez így helyes; fáj. Csalódottan szegném le a fejem, de Eric kitárja a karjait. Tétován lépek oda hozzá, karjaimat a dereka köré tekerve húzom magamhoz.
- Köszönök mindent - suttogom a pólójába. És komolyan gondolom a szavaimat, hálás vagyok neki mindenért, amit értem tett. Megmentett a depressziótól, visszahozott az életbe, sokszor felvidított. Igen, az életem része lett, amiért sosem fogom elfelejteni.
Pontosan tisztában vagyok vele, hogy mindkettőknek a legjobb megoldás ez volt. Viszont semmiképpen nem fogom tagadni, mennyire fontos lett számomra. Talán nem úgy, mint érdemelte volna, de szerettem.
Lejjebb csúszok a repülő kényelmes ülésén, fejemet a hideg és kissé párás üvegnek döntöm. A felhők felett szállunk, az ég kicsit ezüstös, mégsem önt magából esőt, kósza napsugarak tűnnek fel. Kezemmel a fémkarpereceimet kezdem piszkálni, megnyugtat, hiszen izgulok. Bármennyire is próbálom a fülemben csengő Vivaldi-ra irányítanom a figyelmemet, nem sikerül, túlságosan is tele van a fejem különböző gondolatokkal. Milyen lesz, ha a gép végre leszáll? Tudom, hogy egy álmomat fogom megvalósítani ezzel az utazással, éppen ezért nagy a nyomás, hogy tökéletes legyen.
Óvatosan böki meg a mellettem ülő a vállamat, mire kiveszem a fülhallatót, érdeklődve fordulok felé. Egy idősebb néni, talán hatvanöt lehet, őszes haját kontyba szorította, pont mint én az enyémet, csak az a különbség, hogy az enyém kócosabb, tincseim kiszöktek, lazábbnak tűnik. Szürkés, kicsi szemei vannak, amik körül apró ráncok simulnak.
- Igen? - kérdezem egy barátságos mosollyal.
- Aranyom, nem tudja, mikor szállunk le? - viszonozza a kedves gesztust.
Egy ideig értetlenül bámulok, utána elnézően mutatok a kis monitor felé, ami pontosan mutatja, hol vagyunk, hány fok van, mennyi van még hátra. Egyszóval minden információ rajta virít. Bár lehet, a hatalmas szemüvege kevés ehhez.
- Nem egészen háromnegyed óra - olvasom le inkább, mintsem kínos helyzetbe hozzam a rossz látása miatt.
- Köszönöm szépen - vonja össze a szemöldökét, az előbb mutatott tárgy felé fordul.
- Egyedül tetszik utazni? - aggodalmaskodom, mivel a mellette ülő ülésen egy szerető férj helyett, egy harmincas nő olvas.
- A férjem, William egy későbbi járattal jön csak utánam - meséli, végre abbahagyja a monitor kibogarazását. - Tudja, negyven éve vagyunk házasok, mégis rengetegszer ültem egyedül - kacag finoman.
- Értem - húzom halvány mosolyra a szám, jó érzés hallani, hogy a szerelem még mindig képes egy életig kitartani.
- Maga, kedvesem? - ér hirtelen a kérdése.
- Nekem is volt szerencsém egyedül a gépen ücsörögni - rántom meg a vállamat.
- Jaj, nem úgy értem - nevet fel halkan. - Mi van a szerelemmel? Olyan kis csinos, kizárt, hogy ne legyen udvarlója - bókol, amitől akaratlanul is piros pír önti el az arcomat.
- Köszönöm, engem is utolért már, semmi kétség - válaszolom megzavarodva.
- Akkor megnyugodtam - sóhajt fel megkönnyebbülten, miközben porcelán fehér bőrén simít végig. - Tudja, édesem, semmi nem tűnik olyan rossznak, elviselhetetlennek, ha van valaki az ember mellett, és minden erejével támogatja - teszi gyengéden kezét az enyémre. Ahogyan nézem, ösztönszerűen állapítom meg a magamnak, hogy az idő nagy úr, mennyi mindent képes megváltoztatni. Az én kézfejem is el fog fáradni egyszer, a bőröm teljesen rá fog simulni a csontjaimra, gyengeségem lesz az első jele az öregedésnek.
- Három éves korában meghalt a mi kis Holly lányunk, a házunkat elvitte a tornádó, komoly pénzügyi gondjaink voltak, mégis képesek voltunk átvészelni, és végül minden rendbe jött - folytatja rendítetlenül.
Talán másokat idegesítene, ha még negyvenöt percen keresztül egy ismeretlen életének történetet kellene hallgatniuk, én azonban csak úgy iszom a szavait. Sokkal érettebb, tapasztaltabb, bölcsebb, mint én, fontosnak tartam megtudni, mit tanácsol nekem, mint egy fiatal lánynak, aki előtt szinte még egy egész élet áll.
Így boldogan figyelek, ha úgy adódik, kérdezek, ő meg kicsit hosszabban a kelleténél, de megadja a választ. Vidáman köszönünk el egymástól, nagy valószínűséggel nem fogunk már találkozni, mégis a bizalmába fogadott.
A futószalagról elveszem a két bőröndömet, hiába keresem már Julie-t a tekintettemmel, az idős asszony elment. Szomorúan markolom meg kallantyút, magam után húzom a kofferem, rögtön a kijáratot keresem, hiszen rosszul vagyok a reptéren tolongó rengeteg embertől. Mind hangosan ordítoznak a másiknak, a bemondóban pedig szüntelenül hangzik el a folyamatos felhívás az induló-érkező gépekről.
Átverekszem a tömegen, kiérve a tűző napsütésre, a fejemre húzom széles karimájú kalapomat, és a szemem elé helyezem pilótaszemüvegemet. Az izzó égitest fáradhatatlanul ontja magából meleget, egy felhő sincs, a hőmérséklet negyven lehet. Más talán belepusztulna ebbe a kánikulába, de engem nem érdekel semmi, hiszen megérkeztem
, oda, ahova mindig is vágytam. Itt vagyok,
Róma.
Eric után hazamegyek, fáradtan dőlök be az ágyamba. Semmire se tudok gondolni csak arra, mi lesz pár nap múlva. Meg fogom látogatni Zayn-t, semmi kétség. Viszont az érzéseim már így is kezdenek túlnőni rajtam, időt akarok hagyni magamnak, hogy feldolgozzam az Eric-ügyet.
Ehhez pedig pontosan egy hét kellett. Hét nap múlva összeszedetten, mégis bátortalanul ácsorgok Zayn utcájában.
- Nyugi - egyenletesítem a légzésemet, bátorkodva próbálok az előttem tornyosuló házra nézni.
A hasam apró gombóccá gömbölyödik, a torkom kiszárad, mégis határozottan kopogok. Az ajtó csak ráérősen nyitódik ki, Zayn alakja jelenik meg. Hosszú idő után, végre először úgy megnézem, mintha először látnám. Fekete, ébenfekete haj,enyhén rozsdabarna bőr, mély, nagy szemek, amik tudnak barátságosan, de ugyanolyan hidegen is tekinteni rám. Tovább haladok, jól kidolgozott izmos felsőtestét veszem jobban szemügyre, amit a tetkók tesznek igazán különlegessé. Általában hordott, fekete kapucnis pulcsi, alatta világoskék póló, kedvenc szakadtas farmerével. Ez az én Zayn-em, akit sosem vagyok képes elfejteni. Akit, jobban szeretek, mint bárkit ezen a földön. Aki jobban szeret, mint eddig bárki más.
- Szia - mosolyodok el halványan. - Bejöhetek?
- Gyere - fürkész összezavarodottan, ellép az ajtótól, bemegy a házba, így rám marad az ajtó becsukása.
Nem jut tovább a nappalinál, ahol tétován kérdezi:
- Nem őt választottad? - hagyják el ajkait a szavak.
Némán rázom a fejemet. Félénken viszonozom a tekintetét, amik gyanakvástól csillognak. Ennek ellenére nem szól, várja, hogy én beszéljek.
- Rájöttünk mind a ketten, hogy jobb, ha nem folytatjuk - ismerem be. - Idő kellett míg valamennyire túltettem magamat rajta. Utána képes voltam elgondolkozni kettőnkről is...
- Igen? - húzza elkeseredett mosolyra a száját. - Mondtam, hogy ne gyere ide, ha a válaszod nem - pillant rám, úgy érzem, legszívesebben ordítva küldene ki a házból.
- Tudom - lépek hozzá egészen közel, épp csak annyira, hogy pár centi válasszon el tőle. Hallom, ahogyan veszi a levegőt, érzem a testéből áradó melegséget, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy kezemet a mellkasára simítsam. - De a válaszom igen - suttogom halkan, fejemet felfelé fordítva bámulok bele az aranyló szempárba. Hitetlenkedés, boldogság, öröm.
- Azt hittem, elfáradtál abban, hogy szeress - közli velem halkan.
- Én is, de... - csúszik feljebb a kezem, egészen borostás arcáig, ahol ujjaim mozzanataira sercegő hang csendül fel. - Csak akkor kimerítő, ha igyekszem megakadályozni - mosolyodok el.
Zayn erre nem válaszol, arcát mégis sugárzó érzés figyelni, sosem láttam még ennyire boldognak, és a tudat, hogy ezt én okoztam felülmúlhatatlan.
- Örülök, hogy visszakaptalak - vigyorodik el hálásan, hatalmas tenyereibe fogja az arcomat. Kínzóan lassú másodpercek elé nézek, de végül szája az enyémen landol, lágyan és óvatosan csókol meg, mintha attól tartana egy mozdulatától is képes vagyok összetörni. Gyengéden ízlelgetem ajkait, belülről már mardosnak a lángok, úgy érzem, bármikor felrobbanhatok. Levegő hiányában válunk el, homlokát az enyémnek támasztja, kezét lecsúsztatja a derekamra, ujjaival cirógatóan simít végig bőrömön, ami ennek hatására libabőrös lesz.
- Szeretlek - mondja ki a rég hallott szót, és még jobban magához ölel, puszit nyom a hajamra.
- Én is szeretlek - suttogom, majd arcomat végül a nyakába fúrva húzom magamhoz.
Mélyen beszívom ruháinak tiszta, hajának frissen mosott illatát, élvezem a biztonságot, amit erős és védelmező karjai nyújtanak. Semmi kétség, sehol máshol nem érezném jobban magamat, mint vele. Hogy miért? Mert ő a mindenség, minden, ami örömet okoz, ami jó, és ami a levegőbe repít. Mert rajta kívül semmire sem vágyom.
Róma perzselő utcáit ellepik az emberek, akiknek napbarnított bőrük irigylésre ad okod. Egyre beljebb haladva a taxi, amiben utazok többször is megállásra kényszerül a hatalmas forgalom vagy a folytonosan átszaladó emberek miatt. Ő idegeskedve nyomja a dudát, én szórakozottan vigyorogva nézelődök. Elvarázsolt a város, semmi kétség.
A szálloda előtt végül leparkolunk, én bőségesen fizetek a bajszos, kissé kövérkés sofőrnek, aki egy biccentés után már ott sincs. Csillogó szemekkel bámulok a nagy, luxusszállodára, utána fejcsóválva lépek be. Minek ez a túlzás?
A belső tere még inkább lenyűgöző, aranyozott oszlopok, halkan csobogó szökőkút a csarnok közepén, vörös bársonyfüggönyök, illetve elegáns biztonsági őrök.
- Deon Cece néven már foglaltak nekem szobát - jelentkezem be még mindig elképedve a portán, és próbálom az olasz nyelvet a lehető legjobban beszélni a középfokú nyelvvizsgámhoz képest.
- Igen, már látom is, a 263-as lesz az, a második emeleten - közli monoton hangnemben a számítógépet vizsgálva. - A kulcs, tessék - nyújtja át a kis ódivatú fémet.
- Igazán köszönöm - veszem el, helyet adok a mögöttem várakozó családnak, és elindulok a lift felé.
Zayn elvileg már a városban van, és ameddig arra várakozott, hogy én leszálljak, az ő szavaival élve: "elüti az időt". Izgatottan szállok ki a csilingelő személyszállítóból, megindulok a kétszemélyes szoba felé. Kíváncsian nyitok be, vidáman szemlélem a közepes méretű, tiszta és egyszerű szobát. Becsukom az ajtót, a bőröndöket ledobva közelítem meg az erkélyt, amit szélesre tárok, azonnal kisietek. A szám elé kapom a kezem, csodálattal nézek végig a város látképén, ami gyönyörűbb, mint bármelyik városé.
- Azta mindenit - suttogom ledöbbenve, el sem hiszem, hogy Zayn képes volt meghívni erre az útra. Pedig még ellenkeztem is az elején, elvégre a női büszkeségemnek lőttek, mindent ő áll, ami azért igazán túlzás...
Hirtelen két kéz fonódik a derekamra, összerezzenek, mégis az ismerős illat rögtön megnyugtat. Zayn belecsókol a nyakamba, mire akaratlanul is kiráz a hideg.
- Szinte egy perce sem vagyok még itt, te máris megjelensz - nevetek fel dallamosan.
- A közelben voltam, kértem a portást, hogy hívjon fel, ha bejelentkezel - vigyorodik el, lassan maga felé fordít, szenvedélyesen csókol meg. Óvatosan harapdálom alsó ajkait, amivel halk nyögést váltok ki belőle.
- Hiányoztál - simítok végig a bőrén.
- Ne aggódj, én is így vagyok veled - mosolyodik el, majd ujjait összekulcsolja az enyémekkel.
Elmélázva figyelem jóképű arcát, fogalmam sincs hogyan szerezhettem meg.
- Miért én? - lepem meg hirtelen, gyötör a kérdés, vajon mit látott bennem. Igaz, együtt vagyunk, de sose mondta el, miért is szeret. Egyáltalán nem vagyok különleges!
- Tessék? - vonja össze a szemöldökét furcsállva.
- Miért engem választottál, mikor szinte bárkit megkaphatsz? - ismétlem meg a kérdést kicsit másképpen.
Hitetlenül nevet fel, mintha nem hinné el, hogyan kérdezhetek ekkora baromságot.
- Imádtam, hogy utáltál - kezdi nevetve, nekem is el kell vigyorodnom a kezdeti kapcsolatunkra visszagondolva. - Aztán imádtam végig nézni, miképpen küzdesz a saját érzéseiddel, tudod, igazán vicces volt - tűr egy tincset a fülem mögé, aztán komolyabban folytatja: - Imádtam, hogy hatalmas szíved van, képes voltál mindig elfelejteni, mekkora seggfej vagyok, tényleg elfogadtál... - Hatalmasat sóhajt, feladja a sorolást. - Deon, lehetetlen összeszedni, szinte mindent imádok benned, bassza meg, de ez van - rántja meg a vállát tehetetlenül.
Nem tehetek róla, egy könnycsepp szántja végig az arcomat, szó nélkül bújok hozzá, jó erősen szorítom meg. Azt hiszem Zayn nem mindig mondta ki, mit érez, mert nem volt biztos abban, én mit mondanék rá. De ettől már soha többé nem kell tartania. Ösztönösen nevetek fel, sírva, mégis örömmel telve erősítem meg benne, hogy sose felejtse el:
- Imádlak, te seggfej!
Érzem rajta, ahogyan megfeszül szavaim hallatára, halkan motyogja a fülembe:
- Én még jobban...
Mert igen, Zayn Malik engem szeret, éppen annyira, mint én őt. Ezt pedig semmi és senki nem tudja megakadályozni. Legyen akár egy hazugság, a sajtó, a kicsiny önbizalmam, a rengeteg fáradság, egy féltékeny rajongó, a távolság... Bármi is álljon az utunkba mi át fogjuk vészelni. Méghozzá
együtt.
VÉGE
Személyes búcsúzó